Karácsonyi mozaik

Tegnap délután a vonaton, miután ismeretlen útitársaimmal való beszélgetés során fény derült a szakmámra, kérdezgetni kezdtek erről-arról a karácsonyi szokásokkal kapcsolatban, hogy véleményem szerint…..?

(Ez, természetesen csak egy régimódi, egymással még szemben ülésre is lehetőséget adó fülkében történhetett meg, a csak egymás mögött katonásan sorakozó 2 ülésesekben ilyesmire már semmi remény.)

Köztük volt természetesen az a 2 kérdés is, a melyeket a pályámon a témával kapcsolatban a leggyakrabban hallottam szülőtől, pedagógustól: mivel ajándékozzuk meg gyerekeinket és ki hozza a fát, az ajándékot? 

Az ajándékozásról amúgy is szándékoztam hosszabban susmusolni, az ajándékozás kialakulásáról, tartalmáról, jelentőségéről és az ezekhez képest a mai napjainkban dúló ajándékozási szokásokról. Most csak a gyerekek karácsonyi megajándékozásáról szólnék, a legfontosabb dolgokról az általam legfontosabbnak tartottakat.

A mi generációnk még úgy nőtt fel, hogy egy ünnep, egy gyerek, egy ajándék. Már ha volt egyáltalán ajándék, és nem a karácsonyfa volt az maga. Nem voltunk boldogtalanok, nem is traumatizálódtunk, sőt, jobban örültünk az ajándéknak, mint manapság a gyerekek. Miközben a gyerekek természete jottányit sem változott, csak a felnőttek képzelik úgy. Pedig az egy ajándék elve felel meg többé-kevésbé a gyerek természetének.  Mert lehet, hogy az első pillanatban örvendezik a fa alatti sok csillogó (legtöbbször semmire sem jó) drága ajándéknak, szülők és rokonok nagy örömére és önigazolására. De a sok ajándék inkább kioltja, mintsem erősítené egymás hatását. Ilyenkor aztán, és kinek nincs ilyen tapasztalata, a gyerek kiválaszt egyet a játékok közül, általában, és nem véletlenül a legegyszerűbbet, amiből aztán saját alkotó fantáziája segítségével azt képzel-teremt magának, amire épp szüksége van. 

Tudom, nehéz a családtagokkal ezt elfogadtatni, de meg kell próbálni. A mi családunk meg is találta rá a mindenki számára elfogadható megoldást.

Nagyon fontosnak gondolom azt is, hogy a családban mindenki kapjon ajándékot, a felnőttek is. Ne hódoljunk be a „Mi már csak a gyerekeknek veszünk, egymásnak nem” –divatjának, ami véleményem szerint, költségkímélő okból terjed elsősorban. Fillérekből nem, de pár száz forintból igen is kaphat mindenki olyan ajándékot, ami nem felesleges kütyü, hanem örömet szerző figyelmesség. (Higgyék el, a nagyobbnál is nagyobb családomban nagy rutinra tettem szert ebben.) Hogy miért jó az, ha a családban mindenki kap ajándékot? (A kapáson túl, persze) Mert amilyen fontos az, hogy egy gyerek élete első percétől abba nőjön bele, hogy a családban most ő a legfontosabb, ugyanennyire szükséges, hogy megtapasztalja, megtanulja  azt is, hogy nem ő egyedül a fontos.  A családban ugyanis mindenki érdeke fontos, ezért nem lehet mindig csak az ő elvárásait kielégíteni. Mert ha ezt nem tanulja meg a család minden napi gyakorlatából, a tévhiedelemmel ellentétben nem boldog gyerek, hanem önző felnőtt lesz belőle.

Arra is fordítsunk gondot, hogy amikor a gyerek már tudja, hogy nem a Jézuska vagy az angyalkák hozzák az ajándékot, maga is készítsen ajándékokat, vagy a zseb- illetve spórolt pénzéből ő is költsön az ajándékok viszonzására. 

Az utolsó mondatból talán kiderült, hogy én bizony nem félteném, nem is féltettem soha, a gyerekeket a Jézuskától, angyaloktól.

A gyerek –csúnyán fogalmazva: gyárilag- hisz a csodában és éli azt. Soha nem fordult elő a gyakorlatomban, hogy egy gyerek azért vádolta hazugsággal a szüleit, mert megengedték neki, hogy higgyen az angyalokban. Az sem döntő, ha a gyerek nem keresztény, hívő vagy vallását gyakorló családban nő fel. A karácsonyi történet lehet egy mese is,  ami  íme megvalósul, és a karácsonyi szokásaink a kultúránk részei is ma már. A kultúránktól idegen, rénszarvason érkező, a kéményen leereszkedő karácsonyi Mikulás nem zavarja meg a gyerek gondolkodását? Az valóság? Ne hagyjuk elvenni hagyományainkat és főleg ne vegyük el gyerekeinktől a csodát. 

Amiben mi már nem hiszünk, és ezért nem is vagyunk méltók a meglátására. Hány felnőttkori, okos karácsonyukat adnák egy gyerekkori karácsonyuk boldog várakozásának átéléséért? Pedig abból jóval kevesebb volt, mint az okos karácsonyainkból. Valahogy mégis átragyognak rajtuk. 

Ezért talán az a legjobb, ha gyerekeinkkel együtt mondjuk a mondókát mindenkinek:

„Karácsonykor az angyalok,

Mind a Földre szállnak.

Térjenek be Tehozzád is,

És maradjanak Nálad."

Karácsony. Ünnep-e?

„Nő a dér, álom jár
Hó kering az ág közt,
Karácsony ünnepe
Lépeget a fák közt”
      (Weöres Sándor)

Karácsony. Ünnep-e?

Advent napjait éljük, azt a dec.24-ét megelőző, 4 vasárnapot felölelő időszakot, amikor a hívő ember, illően felkészülve az ünnepre, várakozik Jézus, a fény és a szeretet hordozójának megszületésére.

Fény és szeretet nélkül senki nem élhet teljes életet, azt is hihetné az ember, hogy a mi kultúránkban ezért ünnep ez mindenki számára. Én, személy szerint, azt hiszem, hogy nagyon sok, túl sok ember számára mára  csak kiüresedett, a családban eltanult vagy megszokott, sokszor inkább terhes, mintsem örömteli hagyomány ez az ünnep. Egyáltalán, ünnep-e? Mert mitől ünnep az ünnep? Az ajándékoktól?  A sokszor ízléstelenségig csillogó-villogó vagy kultúránktól idegen díszektől? A pazarlóan sok ételtől roskadozó asztaltól?

Úgy gondolom, hogy az ünnep attól ünnep, és nem csak egyszerűen munkaszüneti nap , hogy rendelkezik számunkra valamilyen lelki tartalommal. Örömet adó, lelkünket megérintő és melengető, jó esetben egész valónkat át is ható, pozitív érzelmeket ébreszt fel bennünk.

Ne gondolják, hogy ezt feltétlenül csak valami vallási meggyőződés válthatja ki belőlünk , hiszen a nem hívő vagy vallását nem gyakorló embernek is van lelke, és lehet ünnepe. Ráadásul, a kereszténység nagy ünnepei olyan mértékig átitatottak „csak” emberi tartalommal is, hogy minden embernek jut vagy juthatna belőlük,  mindenkinek,  aki igényli ezt. Hogy olykor szeretne fölemelkedni, hacsak  percekre is, kiszakadni a hétköznapi, a pénzen megvehető, a kézzel fogható dolgok világából.

A karácsony példájánál maradva: nehéz elképzelni, hogy van a világon annyira elfoglalt ember, akinek még sosem jutott 5 másodperce, hogy a felkelő Nap látványa kapcsán rácsodálkozzék a fény csodájára, áldásaira. Vagy olyan embert, akit még sosem járt át olyan erős szeretet, amikor azt érezte volna, hogy „elolvad” tőle. Amikor nem mondjuk ki, meg sem fogalmazzuk magunkban, hogy mi is történik velünk, de érezzük, hogy valami felemelő, nagyszerű dolog részesei lehetünk. Ezeknek a pillanatoknak, perceknek az igényét, várását, az örömre való ráismerést, esetleg annak a szándéknak a feltámadását, hogy mindezt másoknak megteremtsük,ezt nevezem én az ünnep lelkünkben való megszületésének. És ez az igen jó, mindnyájunk által áhított érzés még fokozható is, ha van kivel illetve kikkel  megosztani,  hasonló lelkületű emberek közösségében átélni.

Remélem, az eddigiekből az is kiderült, hogy az ünnepet mindenkinek magának kell magában megteremtenie. Sem a csillogó díszektől, sem a drága ajándéktól nem születik meg senkiben. Mindenkinek magának kell eldöntenie, akar-e igazi ünnepet. A közelgő ünnep tartalma, mondanivalója jelent-e számára valamit, tanítja-e őt folyamatosan valami olyasmire, amitől világa gazdagabb, jobb, tisztább lesz. Ha a válasz igen, akkor elgondolkodhat  azon is, hogyan lehet átültetni ezeket a mindennapok gyakorlatába.

Nem könnyű feladat ezt megtanulni felnőtt korban, szerencsések azok, akik nevelésének ez része volt, nehéz feladat, de nem lehetetlen, ha valakiben felmerül rá az igény. De megéri, nagyon megéri. Szerintem, ennek a tanulási folyamatnak nagyon lényeges hozadéka, hogy aki képessé válik arra, ha eddig nem így volt, hogy ráérezzen egy-egy ünnep lelki tartalmára, annak számára elvesztik túlzott jelentőségüket az ünnep külsőségei. Amelyek természetesen nagyon fontosak, hiszen ezek adnak méltó formát az ünnep tartalmának. Mi is az adventi koszorú gyertyáinak hétről- hétre gyarapodó fényével várjuk a sötétség végét, és narancs napocskákkal igyekszünk a lakásba csalogatni addig is a világosságot.

De úgy érzem, mostanában aránytalanul nagy szerephez jutottak a külsőségek a Karácsony körül, abszolút főszereplővé váltak, melyeknek előteremtése lemeríti lelkünket, energiáinkat és pénztárcánkat.

Pedig az Advent nem ezekről szól, hanem a szívünk- lelkünk feltöltődéséről, a szeretetteljes készülődésről és az örömet adó várakozásról, hiszen nagyon szépen és helyesen hívja fel rá figyelmünket a költő, hogy:

   „Nő a dér, álom jár

     Hó kering az ág közt,

    Karácsony ünnepe

   Lépeget a fák közt.

Hasonló témájú írást találhat  az Írások, tanulmányok menüpontban, Ó,jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő… címmel.

Gyerekek a szépségversenyeken II.

Megpróbáltam a 4-15 év közötti gyermekét a szépségversenyre benevező szülő fejével gondolkodni. Feltételeztem, hogy a versenyen való részvétel biztosan nem a gyerek valós igénye és hogy a szülő a legjobb szándékkal nevezte be, abban a hitben, hogy ezzel jót tesz a gyerekének. De valóban jót tesz? Egyáltalán hogyan merül fel a szülőben ilyen gondolat? Talán mert a Barbie babán, a műszépség kultúrán felnevelkedett generáció tagja?

Akinek kicsi lány korától a Barbie baba a női szépség megtestesítője, ő az ideálja – és nem a kedves, puha, bumfordi Lencsi baba típusú baba a szeretetének tárgya - az a szülő valószínűleg nem megelégedett a megjelenésével, és legalább gyermekében, gyermekével szeretné átélni a dicsőséget, amely vágyaiban a „szépeknek” jut a kifutón.

Így aztán – csábító formába burkolt gyengéd erőszakkal - olyan helyzetbe kényszeríti gyermekét, olyan élmények közé, amiket a gyerek feldolgozni nem tud, de ha tudna, sem lenne rá semmi szüksége.

Véleményem szerint, az óvodás- illetve a kisiskoláskorú gyereket nevelő szülő feladata az, hogy megmutassa gyermekének a világ végtelen gazdagságát, érdeklődését, figyelmét, fantáziáját a gyerek korának megfelelő, a személyiségét fejlesztő foglalatosságokkal kiszolgálja, segítse és támogassa őt minél több pozitív emberi kapcsolat kialakításában, kíváncsiságát az igazi emberi értékek felé terelje a felületes csillogás helyett.

És hogy megtanítsa gyermekét a szeretetre, önmaga és mások elfogadására, mert akkor őt is el fogja fogadni környezete, és pontosan olyannak fogja szeretni, amilyen. Mert ez ilyen egyszerű.

A másik nagy gondom a kisgyerekek ilyen jellegű szerepeltetésével kapcsolatban, hogy szerintem semmilyen életkorban nem használ az ember személyiségének, ha teljesítmény nélkül ér el sikereket. De abban az életkorban, amikor tanulnia kell a világot, nagyon fontos, természetesen a gyerek érettségi szintjének megfelelően, hogy tudomása legyen arról, hogy milyen erőfeszítés, mennyi munka, tanulás, lemondás áll egy-egy másoktól néha elirigyelt siker mögött.

Nem gondolom azt, hogy a szépségversenyeken való részvétel ezeket a nevelési feladatokat segítené.

A kamaszkorú modelleknél komoly problémát okozhat a siker elviselése. Nem tévedés, az ember életében ugyanis nem a kudarc, hanem a siker elviselése az emberpróbálóbb feladat. Sokszor még a felnőtteknek sem, de kamaszkorban majdnem biztos, hogy nem alakultak ki a siker elviselésének társadalmilag elvárt és elfogadott viselkedésformái, továbbá nehéz egy kamasznak megbirkózni a győzelmi mámor után szinte törvényszerűen jelentkező lehangoltsággal, az esetleges szorongással, hogy mi lesz most ezután. Képes lesz-e egy újabb, nagyobb sikerre vagy túl van a csúcson és innen már csak lefele visz az út.

A kamaszkor egyébként is nehéz, sokszor gyötrelmes időszak az ember életében. Kár ezt további, nem kötelező feladatokkal terhelni.

Hallottam, hogy egyébként teljesen egészségesen fejlett kislány érettségi ajándékként szüleitől szilikon beültetést kapott a mellébe. Tegnap láttam a Tv-ben, hogy a Való Világ egyik 22 éves szereplője, ráncfeltöltő kezelésen vett részt.

Megriasztanak és elszomorítanak az ilyen hírek.

De holnapután Advent első vasárnapja. Gyújtsák meg az első gyertyát a koszorún, üljék körbe gyerekek, felnőttek, nézzék a lángot, csak szépre és jóra gondoljanak közben.

Garantáltan mindnyájan szebbek lesznek.

Gyerekek a szépségversenyeken

Valamelyik bulvárlapban egy szépségversenyről láttam képeket, ahol 3-14 év közötti gyerekek sétáltak a kifutón. Állítólag ma ez már egyáltalán nem szokatlan dolog. Mármint a gyerekek számára rendezett szépségverseny. Ennek az információnak a birtokában először a felnőtt szépségversenyekről gondolkodtam el.

Szépségversenyeket már a múlt század 20-as éveiben is rendeztek Magyarországon. Ezek elsősorban az öltözködési kultúráról, a helyes megjelenésről, az eleganciáról, egyfajta viselkedési kultúráról szóltak. Arról, hogy egy nő hogyan tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak.

A mai szépségversenyek, mondjuk ki nyíltan a húsról szólnak.

Kultusz teremtődött a szépségideál köré, igen jól fizető iparágak épültek rá, miközben az ilyen módon kreált egyen-szépségideál (aki persze inkább koplal, mintsem egyen), köszönő viszonyban sincs a természetes emberi szépséggel. Azzal a szépséggel, amelyiket semmilyen életkorban nem lehet kilóval vagy centivel mérni.

Az emberi életnek van egy íve: előbb felfelé megy, aztán szépen lefelé. Aki mindezt harmóniában éli meg magával és a világgal, aki önmagán kívül másokkal is képes törődni, másokért is képes felelősséget vállalni, az az ember minden életkorban szép. Derékbőségétől, szeme színétől, haja sűrűségétől függetlenül.

Azt sem értem, hogy a nők, akik olyan elszántan küzdenek, hogy a férfiak elismerjék a nők  egyenértékűségét, nem veszik észre, hogy az ilyen versenyekkel  ők maguk rontják az esélyeiket. Hiszen a női műideálok teremtése szexista férfi találmány, szinte kizárólag a férfiak kiszolgálásáról szól.

Ezek a versenyek nemhogy segítenék a nőket és a férfiakat önön elfogadásukban, hanem egyre jobban eltávolítják őket ettől az állapottól. Erősen rontva ezzel az „átlagember” kilátásait a megfelelő párkapcsolat kialakítására illetve a jó párkapocsolat fenntartására.

Elhitetik az éppen soros szépségideálnak sem megfelelő nők millióival, hogy a szerelemre való alkalmassághoz feltétlenül szükséges a modellek által képviselt megjelenés; a férfiakkal, hogy nem érdemes örülni annak, aki van vagy lehetne, mert az igazi örömet csak „bombázókkal” lehet megélni.

Szeretném jó hangosan mindenki fülébe susmusolni, hogy az ember súlyától és minden egyéb méretétől függetlenül, minden életkorban képes örömet adni és elfogadni.  Továbbá, hogy senki ne hagyja elhitetni magával, hogy a jó párkapcsolathoz nem legalább annyira fontosak az egyéb emberi értékek, mint a szépség.

Ha van idejük, kedvük, türelmük, olvassák el újra (olvassák, és ne képernyőn nézzék!) a Szépség és a Szörnyeteg-ről szóló mesét, nem az angol-amerikai, hanem a klasszikus változatát. Hogy milyen utat járnak be a hősök, mire a leány a kezdetben csúnyának talált férfit vonzó királyfinak látja. Érett személyiségű ember ugyanis nem azért szeret bele valakibe, mert az szép, hanem akit megszeret, azt szépnek látja.

Persze, szépnek lenni jó dolog, ám ez csupán szerencsés adottság. Ezzel versenyezni értelmetlen.

Gyerekeket szépségversenyre benevezni pedig majdnem hogy   felelőtlen döntés, de legalábbis nagyon meggondolatlan dolog a szülő részéről.   

De erről majd legközelebb.

Susmus

Mindig igyekszem figyelemmel kísérni az időnként feléledő szómagyarító kísérleteket. És sajnálom, amikor egy-egy általam igen találónak vélt magyarítás visszhang, sőt egyáltalán hang nélkül marad. Vagyis nem használjuk.
Az egyik ilyen elvetélt, de számomra eddig felejthetetlen kedvencem a „SusMuS” szavunk, ami az „SMS”-t lett volna hívatva pótolni.
A susmus szó rövidebb, mint az SMS, mégis nagyon ötletes módon megtartja az eredeti szó mássalhangzóit, tehát kiejtésben a két szó hasonló, és ugyanakkor, míg a megmagyarítandó szó magos hangrendű (e-e-e), addig a mi nyelvünk szava a fülünknek barátságosabb, melegebb, mély hangrendű (u-u) szó. Eddig a hangtani előnyök.
A susmus jelentése, a szikár, szótári magyarázat szerint: csendes beszélgetés, suttogás. No, de micsoda csendes beszélgetés, suttogás!
Először is semmi műfaji megkötöttsége nincs. Susmusolhatunk a családról, a munkahelyünk szörnyűségeiről, a gazdasági helyzetről, a politikáról, a zenéről, a divatról, az időjárási frontokról, a szomszéd lányáról, fiáról, a szomszédasszonyról nem is beszélve. Vagyis: bármiről.
A susmus nem lép fel a tudomány tudományosításának igényével, nem tetszeleg a tévedhetetlenség köntösében, sőt néha kifejezetten a célozgatások, kihagyások teszik élvezetessé mindkét fél számára, teret adva ezzel a fantáziának.
Susmusolhatunk szerelmet, haragot, jó hírt, fenyegetést, kedvességet, nincs olyan szelete érzelmi életünknek, amely ne lenne susmusolásra alkalmas.
Susmusolni jó. Van benne közelség, intimitás, bizalom, kicsi titokzatosság, sőt egy csöppnyi felelőtlenség is megengedett, hiszen mi csak továbbadjuk a hírt, legföljebb csak a véleményünket tesszük hozzá. És ezek mind olyan dolgok, amire az egészséges lelkületű embernek szüksége van.
Mert az ember ősidők óta késztetést érez arra, hogy a híreket, az általa érdekesnek talált történeteket, az élményeit, az érzelmeit, a véleményét másokkal megossza.
Mindezeket végig gondolva, arra a döntésre jutottam, hogy ha a mobil telefonálóknak nem tetszett ez a remek, sokoldalú susmusolás, ők inkább SMS-eznek, akkor majd én a magam kifejezési formájának választom.
Közel 43 éve dolgozom pszichológusként, foglalkoztam felnőttekkel, de főleg gyerekekkel. Mint iskolapszichológus, dolgoztam óvodában, iskolában, gimnáziumban, tanítottam a felsőfokú képzésben. Önkéntes segítőként rendszeresen dolgozom Erdélyben, Kárpátalján, egyházaknál és cigánytelepen.
Mindig, minden segítségért hozzám fordulóra odafigyeltem, és igyekeztem tanulni tőle.
Van miről susmusolnom.

És ezek az oldalsávban megtalálhatóak.