Túlélni az öregséget II.

„Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha jő a nap”

                 (Dylan Thomas)

 

 Több mint egy hónapja ígértem a folytatást, hogy az öregség testi túlélése után susmusolok majd az öregség békés lelki túlélésének esetleges lehetőségeiről.

Több alkalommal rugaszkodtam neki az írásnak, de az első mondatok után mindig elszégyelltem magam. Rájöttem ugyanis, hogy azok az életminőség javító receptek, amiket javasolni tudnék, olyanok, hogy megfogadásukhoz mindig szükségeltetik vagy egy kis egészség vagy egy kis pénz vagy emberi kapcsolatok.  A legelesettebbek pedig, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy életük minőségének javuljon, pont ezeknek vannak híján. Cinizmusnak éreztem velük szemben, hogy a szép és vidám öregségről papoljak.

Ugyanakkor évek óta foglalkoztat, hogy mindazok –és ők is nagyon sokan vannak - akik a fentiek (egészség, pénz, kapcsolatok) birtokában vannak, még ha korlátozottan is, így akár élvezhetnék is nyugdíjas éveiket, legtöbbször ők is megkeseredettek, rosszkedvűek, sajgó szívvel emlegetik fiatalabb éveik –sokszor persze csak utólag – oly boldognak vélt napjait.

forrás: eskuvom.hu

Holott a múlt az, ami elmúlt. Nem egyik pillanatról a másikra, úgy 40 és 60 éves korunk között, apránként. Hiszem, hogy sokkal könnyebb lenne öreg napjaink elviselése, ha ezekben az években kezdenénk el gondolkodni, hogy milyen is lesz majd a lesz, és mit szeretnénk vele kezdeni.

A két nagy csapás, tapasztalataim szerint, ami 60 körül éri az embert, a gyerekeink önállósodása és a mindennapi munka megszűnése. Sem a gyerekeknek, sem a társadalomnak nincs ránk szüksége, feleslegesek lettünk.   Bizony, ez nem egy különösebben nagy örömre okot adó érzés.

De mi lenne, ha más szemszögből néznék a dolgokat? Hogy mi tulajdonképpen nem feleslegesek vagyunk, hanem mint fiatal korunkban, ismét szabadok. 

Megtettük kötelességünket a gyerekeink iránt, hiszen kitaníttattuk, felneveltük őket derék, becsületes emberré, vagyis alkalmassá tettük őket a következő generáció felnevelésére. Megtettük kötelességünket a szüleink iránt, segítettük őket, amikor már ők szorultak ránk, éreztettük velük szeretetünket, tisztességgel eltemettük őket. Sok-sokévi munkánkkal megtettük kötelességünket a társadalom, a haza iránt. 

forrás: pozitivnap.hu

A jól elvégzett munka felett érzett megelégedettséggel élvezzük hát a szabadságot, hogy a saját életünket élhetjük és igyekezzünk értelmesen, a magunk és mások örömére kihasználni az időnket. Hiszen annyi mindenre nem értünk rá, annyi mindent nem tehettünk meg sok-sok éven át, mert a feladataink nem engedték.

Elhallgatom a sok nyugdíjast, amikor panaszkodik, hogy nem tud éjszaka aludni. A párbeszéd a továbbiakban mindig így alakul: 
–  Miért nem olvas ilyenkor, vagy néz Tv-t, esetleg beszélgethetne a szintén nem alvó társával –
–   Hogy tehetném? Inkább forgolódom, erőltetem az alvást, hogy reggel föl tudjak kelni időben  –
–  Milyen időben? Reggel nem alhat addig, ameddig akar? –

Ilyenkor mindig kiderül aztán, hogy valami rossz beidegződésből: reggel „időben fel kell kelni”, mert ez a rend, és különben is mit szólnának hozzá mások, a beszélgető társaim soha nem gondoltak még arra, hogy nekünk már szabad és lehet akkor aludni és akkor rádiózni, olvasni, Tv-zni, amikor éppen úgy tetszik. És ez nemcsak az alvásra vonatkozik.

forrás: erdon.ro

Érdemes lenne újra tervezni hétköz- és vasárnapjainkat, ünnepeinket. Ha eddig nem volt időnk és energiánk szépen teríteni, de mindig szerettünk volna, most itt az ideje, hogy elővegyük a szép abroszt és szalvétát, a gyertyát, kitenni a lekvárt kistálkába kettőnk kedvéért is, sőt, ha egyedül vagyunk, a magunk kedvéért is. 

Újra „szabályozni” a nagy családi ünnepek rendjét, kinek mi a feladata ilyenkor, tisztázni a családos gyerekekkel, hogy mit várnak el tőlünk az unokák gondozása terén, és merjünk csak annyit vállalni, amennyi nekünk is örömet jelent. Hiszen vannak közülünk, akik évek óta erre vártak, hogy az unokákkal töltsék napjaikat, de nem biztos, hogy mindenki családi, állandó bébiszitterségről álmodozott a nyugdíjas éveire várva. 

Járhatunk könyvtárba, ha városban élünk, mindenféle tárlat megnyitására. Ez remek alkalom, hogy fölvehessük a legutóbb túrt alakalmi ruhánkat, mindenféle, az eddig a nevét sem hallott művészeti ág megismerésére, találkozásokra, ismerkedésre.

forrás: akosjoga.hu

A komolyzene kedvelőinek ott vannak a majdnem mindig ingyenes, templomi koncertek. De annak is érdemes elmenni, aki eddig nem érdeklődött az ilyen féle zene iránt, csak úgy, kíváncsiságból. Hogy megtudja végre, mi is az, ami annyi embert vonz. Lehet, hogy nem is fogja majd magát rosszul érezni, sőt megszereti a koncerteket. É s higgyék el, nem bűn, egy-egy kiállítás vagy hangverseny után beülni valahova, meginni egy kávét vagy egy pohár sört. Tudom, hogy minden fillér számít, és otthon ez fele annyiba kerül. De nem érdemeljük meg, hogy egyszer-egyszer, annyi családi ebéd, vendégség megszervezése után  – egy csomag cigaretta áráért –minket is kiszolgáljanak?

Visszatérve pár mondat erejéig a templomokra, majd minden templomnak van kórusa, ahová felekezeti hovatartozás, különösebb zenei előképzettség nélkül várják az énekelni szeretőket. Ismét közösségbe lehetünk és a közös éneklés boldogsághormonokat szabadít fel az emberben.

A társasági élet is újra szerepet játszhat mindennapjainkban, ha van rá igényünk. Nem a pazarló traktákra gondolok, nem az egymás lekörözésére a vendéglátásban. Most van itt az ideje, hogy fiatalságunkra gondoljunk, a megunhatatlan sült krumplis, pogácsás, forralt boros vacsorákra, ahol az együttlét, a jóízű beszélgetés a sok nevetés a lényeg. (Semmi politika, kevés panaszkodás és a betegségeinkről is csak érintőlegesen essék szó - lehetőleg.)

forrás: dombegyhaz.hu

Tanulni sosem késő. Ha fiatal korukban érdeklődtek a lengyel nyelv, vagy esetleg a teknősbékák szerelmi élete után, de sosem volt lehetőségük egyik témával sem foglalkozni, hát vágjanak neki most! Ne hallgassanak az ellendrukkerek zümmögő kórusára, a tanulás már maga is öröm, a tudásról nem is beszélve. Vagy arról, hogy a tankönyv sem drágább és használ is annyit egyre meszesebb agyereinknek, mint a Cavinton. 

A végére hagytam a magunkra maradás szomorúsága elleni „csillapító szer”-t, hiszen ebben az életkorban erre is fel kell készülni. 

Saját és mások tapasztalataira alapozva mondom, hogy nem ismerek a léleknek jobb gyógyítóját, a magányosság, a bánatunk elviselésének hatékonyabb segítőjét, mint a másokért, az elesettekért végzett önkéntes munkát. Végtelen sok lehetőség van rá, a gyermekotthonokban való mesefelolvasásától, a hajléktalanok zsíros kenyerének kenésén keresztül a haldoklók mellett végzett kórházi munkáig. Aki valóban többet szeretne tenni embertársai és a maga megsegítésére, mint otthon sajnálkozni rajtuk és magán, az, meg fogja találni a lehetőségeket. De mind az egyházak, mind a karitatív civil szervezetek is tudnak munkát adni bárkinek. Olyat, aminek elvégzésére képesnek érzi magát.  

Az ilyen munka eltereli gondolatainkat a magunk bajáról, az új környezetben, új emberekkel találkozva kevesebb dolog van körülöttünk, ami felidézné a fájdalmat okozó emlékeket, megtanít becsülni a magunk – az övékhez képest még mindig szerencsésnek mondható életét, újra hasznosnak érezhetjük magunkat, érezhetjük az önmagunkat adás különös örömét és átélhetjük, hogy nemcsak hogy nem vagyunk fölöslegesek, hanem szükség van ránk.