2012. december 15., szombat

Karácsonyi mozaik


Tegnap délután a vonaton, miután ismeretlen útitársaimmal való beszélgetés során fény derült a szakmámra, kérdezgetni kezdtek erről-arról a karácsonyi szokásokkal kapcsolatban, hogy véleményem szerint…..?

(Ez, természetesen csak egy régimódi, egymással még szemben ülésre is lehetőséget adó fülkében történhetett meg, a csak egymás mögött katonásan sorakozó 2 ülésesekben ilyesmire már semmi remény.)

Köztük volt természetesen az a 2 kérdés is, a melyeket a pályámon a témával kapcsolatban a leggyakrabban hallottam szülőtől, pedagógustól: mivel ajándékozzuk meg gyerekeinket és ki hozza a fát, az ajándékot? 

Az ajándékozásról amúgy is szándékoztam hosszabban susmusolni, az ajándékozás kialakulásáról, tartalmáról, jelentőségéről és az ezekhez képest a mai napjainkban dúló ajándékozási szokásokról. Most csak a gyerekek karácsonyi megajándékozásáról szólnék, a legfontosabb dolgokról az általam legfontosabbnak tartottakat.

A mi generációnk még úgy nőtt fel, hogy egy ünnep, egy gyerek, egy ajándék. Már ha volt egyáltalán ajándék, és nem a karácsonyfa volt az maga. Nem voltunk boldogtalanok, nem is traumatizálódtunk, sőt, jobban örültünk az ajándéknak, mint manapság a gyerekek. Miközben a gyerekek természete jottányit sem változott, csak a felnőttek képzelik úgy. Pedig az egy ajándék elve felel meg többé-kevésbé a gyerek természetének.  Mert lehet, hogy az első pillanatban örvendezik a fa alatti sok csillogó (legtöbbször semmire sem jó) drága ajándéknak, szülők és rokonok nagy örömére és önigazolására. De a sok ajándék inkább kioltja, mintsem erősítené egymás hatását. Ilyenkor aztán, és kinek nincs ilyen tapasztalata, a gyerek kiválaszt egyet a játékok közül, általában, és nem véletlenül a legegyszerűbbet, amiből aztán saját alkotó fantáziája segítségével azt képzel-teremt magának, amire épp szüksége van. 

Tudom, nehéz a családtagokkal ezt elfogadtatni, de meg kell próbálni. A mi családunk meg is találta rá a mindenki számára elfogadható megoldást.

Nagyon fontosnak gondolom azt is, hogy a családban mindenki kapjon ajándékot, a felnőttek is. Ne hódoljunk be a „Mi már csak a gyerekeknek veszünk, egymásnak nem” –divatjának, ami véleményem szerint, költségkímélő okból terjed elsősorban. Fillérekből nem, de pár száz forintból igen is kaphat mindenki olyan ajándékot, ami nem felesleges kütyü, hanem örömet szerző figyelmesség. (Higgyék el, a nagyobbnál is nagyobb családomban nagy rutinra tettem szert ebben.) Hogy miért jó az, ha a családban mindenki kap ajándékot? (A kapáson túl, persze) Mert amilyen fontos az, hogy egy gyerek élete első percétől abba nőjön bele, hogy a családban most ő a legfontosabb, ugyanennyire szükséges, hogy megtapasztalja, megtanulja  azt is, hogy nem ő egyedül a fontos.  A családban ugyanis mindenki érdeke fontos, ezért nem lehet mindig csak az ő elvárásait kielégíteni. Mert ha ezt nem tanulja meg a család minden napi gyakorlatából, a tévhiedelemmel ellentétben nem boldog gyerek, hanem önző felnőtt lesz belőle.
Arra is fordítsunk gondot, hogy amikor a gyerek már tudja, hogy nem a Jézuska vagy az angyalkák hozzák az ajándékot, maga is készítsen ajándékokat, vagy a zseb- illetve spórolt pénzéből ő is költsön az ajándékok viszonzására. 

Az utolsó mondatból talán kiderült, hogy én bizony nem félteném, nem is féltettem soha, a gyerekeket a Jézuskától, angyaloktól.

A gyerek –csúnyán fogalmazva: gyárilag- hisz a csodában és éli azt. Soha nem fordult elő a gyakorlatomban, hogy egy gyerek azért vádolta hazugsággal a szüleit, mert megengedték neki, hogy higgyen az angyalokban. Az sem döntő, ha a gyerek nem keresztény, hívő vagy vallását gyakorló családban nő fel. A karácsonyi történet lehet egy mese is,  ami  íme megvalósul, és a karácsonyi szokásaink a kultúránk részei is ma már. A kultúránktól idegen, rénszarvason érkező, a kéményen leereszkedő karácsonyi Mikulás nem zavarja meg a gyerek gondolkodását? Az valóság? Ne hagyjuk elvenni hagyományainkat és főleg ne vegyük el gyerekeinktől a csodát. 

Amiben mi már nem hiszünk, és ezért nem is vagyunk méltók a meglátására. Hány felnőttkori, okos karácsonyukat adnák egy gyerekkori karácsonyuk boldog várakozásának átéléséért? Pedig abból jóval kevesebb volt, mint az okos karácsonyainkból. Valahogy mégis átragyognak rajtuk. 

Ezért talán az a legjobb, ha gyerekeinkkel együtt mondjuk a mondókát mindenkinek:

„Karácsonykor az angyalok,
Mind a Földre szállnak.
Térjenek be Tehozzád is,
És maradjanak Nálad."

2012. december 7., péntek

Karácsony. Ünnep-e?


„Nő a dér, álom jár
Hó kering az ág közt,
Karácsony ünnepe
Lépeget a fák közt”
      (Weöres Sándor)

Karácsony. Ünnep-e?

Advent napjait éljük, azt a dec.24-ét megelőző, 4 vasárnapot felölelő időszakot, amikor a hívő ember, illően felkészülve az ünnepre, várakozik Jézus, a fény és a szeretet hordozójának megszületésére.
Fény és szeretet nélkül senki nem élhet teljes életet, azt is hihetné az ember, hogy a mi kultúránkban ezért ünnep ez mindenki számára. Én, személy szerint, azt hiszem, hogy nagyon sok, túl sok ember számára mára  csak kiüresedett, a családban eltanult vagy megszokott, sokszor inkább terhes, mintsem örömteli hagyomány ez az ünnep. Egyáltalán, ünnep-e? Mert mitől ünnep az ünnep? Az ajándékoktól?  A sokszor ízléstelenségig csillogó-villogó vagy kultúránktól idegen díszektől? A pazarlóan sok ételtől roskadozó asztaltól?

Úgy gondolom, hogy az ünnep attól ünnep, és nem csak egyszerűen munkaszüneti nap , hogy rendelkezik számunkra valamilyen lelki tartalommal. Örömet adó, lelkünket megérintő és melengető, jó esetben egész valónkat át is ható, pozitív érzelmeket ébreszt fel bennünk.


Ne gondolják, hogy ezt feltétlenül csak valami vallási meggyőződés válthatja ki belőlünk , hiszen a nem hívő vagy vallását nem gyakorló embernek is van lelke, és lehet ünnepe. Ráadásul, a kereszténység nagy ünnepei olyan mértékig átitatottak „csak” emberi tartalommal is, hogy minden embernek jut vagy juthatna belőlük,  mindenkinek,  aki igényli ezt. Hogy olykor szeretne fölemelkedni, hacsak  percekre is, kiszakadni a hétköznapi, a pénzen megvehető, a kézzel fogható dolgok világából.
A karácsony példájánál maradva: nehéz elképzelni, hogy van a világon annyira elfoglalt ember, akinek még sosem jutott 5 másodperce, hogy a felkelő Nap látványa kapcsán rácsodálkozzék a fény csodájára, áldásaira. Vagy olyan embert, akit még sosem járt át olyan erős szeretet, amikor azt érezte volna, hogy „elolvad” tőle. Amikor nem mondjuk ki, meg sem fogalmazzuk magunkban, hogy mi is történik velünk, de érezzük, hogy valami felemelő, nagyszerű dolog részesei lehetünk. Ezeknek a pillanatoknak, perceknek az igényét, várását, az örömre való ráismerést, esetleg annak a szándéknak a feltámadását, hogy mindezt másoknak megteremtsük,ezt nevezem én az ünnep lelkünkben való megszületésének. És ez az igen jó, mindnyájunk által áhított érzés még fokozható is, ha van kivel illetve kikkel  megosztani,  hasonló lelkületű emberek közösségében átélni.

Remélem, az eddigiekből az is kiderült, hogy az ünnepet mindenkinek magának kell magában megteremtenie. Sem a csillogó díszektől, sem a drága ajándéktól nem születik meg senkiben. Mindenkinek magának kell eldöntenie, akar-e igazi ünnepet. A közelgő ünnep tartalma, mondanivalója jelent-e számára valamit, tanítja-e őt folyamatosan valami olyasmire, amitől világa gazdagabb, jobb, tisztább lesz. Ha a válasz igen, akkor elgondolkodhat  azon is, hogyan lehet átültetni ezeket a mindennapok gyakorlatába.

Nem könnyű feladat ezt megtanulni felnőtt korban, szerencsések azok, akik nevelésének ez része volt, nehéz feladat, de nem lehetetlen, ha valakiben felmerül rá az igény. De megéri, nagyon megéri. Szerintem, ennek a tanulási folyamatnak nagyon lényeges hozadéka, hogy aki képessé válik arra, ha eddig nem így volt, hogy ráérezzen egy-egy ünnep lelki tartalmára, annak számára elvesztik túlzott jelentőségüket az ünnep külsőségei. Amelyek természetesen nagyon fontosak, hiszen ezek adnak méltó formát az ünnep tartalmának. Mi is az adventi koszorú gyertyáinak hétről- hétre gyarapodó fényével várjuk a sötétség végét, és narancs napocskákkal igyekszünk a lakásba csalogatni addig is a világosságot.
De úgy érzem, mostanában aránytalanul nagy szerephez jutottak a külsőségek a Karácsony körül, abszolút főszereplővé váltak, melyeknek előteremtése lemeríti lelkünket, energiáinkat és pénztárcánkat.
Pedig az Advent nem ezekről szól, hanem a szívünk- lelkünk feltöltődéséről, a szeretetteljes készülődésről és az örömet adó várakozásról, hiszen nagyon szépen és helyesen hívja fel rá figyelmünket a költő, hogy:
   „Nő a dér, álom jár
     Hó kering az ág közt,
    Karácsony ünnepe
   Lépeget a fák közt.

Hasonló témájú írást találhat  az Írások, tanulmányok menüpontban, Ó,jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő… címmel.