Egy szál pünkösdi rózsa Szent Erzsébetnek

„Nem anyától lettem, rózsafán termettem,

Piros Pünkösd napján, hajnalban születtem,

Húgom, édes húgom, Szent Erzsébet asszony…”

                           (magyar népdal)

Egy szál pünkösdi rózsa Szent Erzsébetnek

A hétvégén, a Húsvét utáni 7. vasárnapon, avagy az 50. napon ünnepeljük(?) Pünkösdöt. 

Kevés ember tudja ma már, hogy mit is kellene ünnepelnie ilyenkor. Hogy a Karácsony Jézus születésének, a Húsvét pedig kereszt halálának és feltámadásának ünnepe, azt a legtöbb nem keresztény, nem hívő vagy nem vallásos ember is tudja.  Hogy Pünkösdkor mit ünnepelünk, azt még a hívők sem tudják mindig. Ha megkérdezzük őket, sokszor azt a választ kapjuk, hogy Jézus mennybemeneteléről emlékezünk meg ilyenkor. Holott ez az esemény, a Biblia szerint, Pünkösd előtt 11 nappal történt.

A Pünkösd a Szentlélek kiáradásának ünnepe.

Forrás: wikipedia.org

De mi az a Szentlélek, és hogyan, kire áradt ki? A keresztény felfogás szerint a Szentlélek az Isten és Jézus Krisztus szeretetének csúcspontja, amely ezen a napon zúgó szél és tüzes nyelvek formájában áradt ki a tanítványokra és a követőikre, ezen keresztül munkálkodik azóta is Isten minden emberben. Méghozzá olyan „nyelven” szólal meg az ember lelkében, amely mindenki számára, személyre szabottan a legjobban érthető.

A legenda szerint ezen a napon 3 ezer ember tért át a keresztény hitre, így ez az egyház megalakulásának ünnepe is. 

A mi, mai világunkban, a szó lelki értelmében, kevesek számára ünnep a Pünkösd. A ma emberét nem nagyon érinti meg, ami nem látható, nem kézzel fogható és pénzért nem megszerezhető.

A karácsonyi történet fő motívuma egy kisbaba születése, a húsvétié egy ártatlan ember kínhalála, majd dicsőséges feltámadása. Ezek az események többnyire ésszel fölfoghatóak, érzelmileg átélhetőek a legtöbb ember számára. No de a lélek ünnepe? Hiszen még az üzleti világ, a kereskedelem sem tudott vele semmit kezdeni. Akkor meg nem is lehet valami komoly dolog.

Mint pszichológus, természetesen nem értek egyet ezzel, szerintem igenis minden embernek a világon, kivétel nélkül, szüksége lenne rá, hogy egy évben legalább egyszer a lelkére figyeljen, és próbáljon benne rendet  tartani. Ezért arra gondoltam, -talán nem átkoz ki érte az egyház-, hogy Pünkösd kapcsán inkább susmusolok Árpádházi Szent Erzsébetről, hátha az ő életútjának megismerése közelebb visz mindnyájunkat az ilyenkor ünnepelendő értékek (amelyek nem láthatóak, nem kézzel foghatóak, pénzen meg nem vehetőek) tiszteletéhez, ne adj’ Isten, gyakorlásához.

Szent Erzsébet 1207-ben, vagyis 806 évvel ezelőtt, született Sárospatakon, nem akármilyen családból.

Édesapja II.Endre magyar király, édesanyja az a meráni Gertrúd királyné, akit a Bánk bán köré csoportosuló főurak ölnek meg.

(Csak zárójelben: Nem tisztem Katona Józseffel vitatkozni, de az is az igazsághoz tartozik, hogy Gertrúd nagyszerű anya volt. Két olyan gyermeket is adott a magyarságnak, mint Erzsébet és a testvére, a későbbi IV.Béla királyunk, akit István király után a második honalapítóként tartunk számon, hiszen a tatárjárás után ő állította talpra és építette újra a letarolt, kifosztott országot.)  

A kor szokásainak megfelelően, Erzsébetet 4 éves korában jegyzi el a thüringiai őrgróf fia, Herman, és költözik a kislány jövendő családjához, Wartburgba. Leendő apósa irodalom és zenekedvelő ember, leendő anyósa mélyen vallásos, Erzsébet az ő gyerekeikkel együtt nő föl, és otthonukban igen jó nevelést kap..

Az általa alapított kórház alapjai Wartburg várában

                                         Forrás: mkdsz.hu

14 éves, amikor betegeskedő vőlegénye meghal, így aztán vőlegénye öccse, Erzsébet legjobb pajtása, a 22 éves Lajos veszi feleségül, akivel boldog házasságban él. A korabeli feljegyzések szerint Erzsébet, aki nagyon jó lovas volt, mindig messzire kilovagolt a hazatérő férje elé, és találkozásukkor „ezer csókot” is váltottak. Anyósa meg is rótta őket ezért.  

Első gyermekük születése után Erzsébet hálából menhelyet alapít árva gyerekek részére és rendszeresen támogatja a szegényeket. 

2 év múlva, amikor második gyermeke is megszületik, 28 ágyas kórházat létesít, ahol maga is rendszeresen részt vesz a betegek ápolásában.

Amikor 1225-ben férje hadba indul, a feleségére bízza a tartomány kormányzását. Az éhínséggel és járványokkal sújtott városban kinyittatja saját éléstáraikat, élelmezi a szegényeket. Maga is igen mértéktartóan él. A család nem nézi jó szemmel ezt a „pazarlást”, de a férje minden cselekedetét jóváhagyja. Azonban férje 1227-ben meghal a keresztes hadjárat során, harmadik gyermekét nem is láthatta.

20 évesen marad özvegy Erzsébet a három gyermekével, és a férje rokonai nagyon keményen bánnak vele. Minden vagyonától megfosztják. Ő maga gyermekeivel együtt elhagyja Wartburg várát, a városban keres szállást, fonásból tartja el a családot, még betegeket is támogat ebből a pénzecskéből. Gyermekeit a régi ékszereiből nevelteti, édesapjától is csak a gyerekei neveltetésére fogad el pénzt. 

Újra férjhez mehetne, maga II.Frigyes, német-római császár kéri meg a kezét, ám ő inkább Szent Ferenc rendjének világi szerzetese lesz. Egész életét a szegényeknek és a betegeknek szenteli.

Nagyon fiatalon hal meg, 24 éves korában, ám a halála előtti 2 hétben rendkívüli gondossággal elrendezi apró gyermekei sorsát. 

A krónikák szerint, temetésén, a koporsóvivők között volt, hajadon fővel és mezítláb II.Frigyes is, az elutasított kérő, aki koronáját Erzsébet koporsójára helyezte, mondván, ha a földön nem lett belőle királyné, az égben biztosan az lesz. 

Forrás: wikipedia.org

Sírja körül számos csodás esemény és legenda kelt életre, legismertebb közülük a rózsa-csoda.

Eszerint Erzsébet a férje halála után is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal éppen ételt vitt nekik a kötényében, amikor találkozott a sógorával, aki korholta, amiért már megint jótékonykodik és kérdezte, mi van a kötényében. Erzsébet félvén, hogy sógora megtiltja neki az adakozást, azt válaszolta, rózsák. Amikor a rokon felszólítására megmutatta a kötényét, abban a kenyér helyett illatos rózsák voltak, mert Isten rózsákká (talán éppen pünkösdi rózsákká) változtatta a kenyeret.

Erre a csodára emlékezik a mottóként idézett pünkösdi gyermekdal.

Az Erzsébetről szóló írások mindig úgy emlegetik őt, mint kedves, szelíd, jóságos asszonyt.

Bizonyára kedves és szelíd volt, jóságához nem fér kétség. De ennél sokkal több volt. Egy igazi nő, aki a számára jutott rövid élet során teljes életet élt, és előttünk 800 évvel megmutatta, mit is jelent a ma oly divatos fogalom, az asszertivitás, ami magyarra fordítva szociális önmegvalósítást jelent. Vagyis az olyan önérvényesítő képességet, amely nemcsak hogy figyelembe veszi mások érdekeit is, hanem igyekszik mások hasznára érvényesíteni önmagát.  

Erzsébet érdeklődő, vidám, énekelni, táncolni, sportolni, tanulni szerető gyerek és fiatal lány volt. Művelt, a világ és az emberek iránt érdeklődő, szerelmes fiatalasszony, férjének mindenben méltó és egyenértékű társa. Példás anya, aki minden körülmények között ragaszkodott a gyermekeihez, képviselte érdekeiket és gondoskodott róla, hogy az ő halála után a gyerekek megfelelő körülmények között nőjenek fel és gondos nevelést kapjanak.

Isten iránt érzett mélységes és őszinte szeretetét humanizmusával, szociális érzékenységével, az elesettek iránti szolidaritásával, cselekvő jósággal fejezte ki.

 Sem férje családjának, sem korának elvárásai nem tudták eltéríteni attól, hogy azt tegye, amit a lelkiismerete diktált és igazának biztos tudatában emelt fővel viselte ennek anyagi és társadalmi következményeit. 

Nem tudom, milyen a szentek sorában elfoglalt helye, de életében nagyszerű ember volt ez a mai szemmel nézve igen fiatal nő, aki 800 év távlatából ragyogtatja föl számunkra az emberi lélek igazi értékeit.

Forrás: falusiturizmus.hu

Amelyeket akár az első Pünkösdkor kiáradó Szentlélek, akár a szüleinktől kapott adottságok, a neveltetésünk, a körülményeink formál(ná)nak bennünk, mindenképpen követésre méltóak.

Mert végső soron az embertársaink iránti elkötelezettségünk milyensége, az életünk valódi értelme és minősége múlik ezeken a lelki értékeken,  még ha nem is láthatóak, ha nem is kézzel foghatóak és pénzben nem mérhetőek.

Szép hétvégét és talán néhány percnyi ünnepet is kívánok Mindnyájuknak!    

Mese-játék

Úgy érzem, itt az ideje, hogy a szakmáról is susmusoljak.
 
Egy olvasómtól kaptam az alábbi levelet. Úgy érzem, nem haszontalan, ha megosztom a levelet és a válaszomat.

 

Így szólt a levél:

"Kedves Pszichológusnő! 

Kislányom 2,5 éves múlt, nagyon játékos, kommunikatív, szókincse kiemelkedő, nyitott személyiség. Örömmel látjuk a férjemmel, hogy szereti a szerepjátékokat, hiszen ez növeli kreativitását, fantáziáját. Ijesztő ugyanakkor számunkra, hogy egész nap különböző személyek (családtagok, mesehősök) helyébe képzeli magát és ránk is folyamatosan különböző szerepeket oszt. Igyekszünk lehatárolni számára, hogy csak a játékok során, egy meghatározott ideig „bújjunk a különböző szereplők bőrébe”, de ő sokkal többször – akár a vacsoraasztalnál is- igényelné ezt. Többször előfordult, hogy egy-egy játék után, már kilépve a szerepből megkérdezte szipogva, hogy „Anya, én ki vagyok?” Ilyenkor mindig az utolsó játékban használt nevére gondol. Szeretném kérdezni az Ön véleményét a jelenségről. Nem szeretnénk elvenni tőle a játék örömét, de aggódunk is a férjemmel, nehogy a kislányom túlzottan „belegabalyodjon” a játékba.

Köszönettel,

X.Y., egy játékos anyuka" 

A válaszom:

Kedves Játékos Anyuka!

Elöljáróban szeretném megnyugtatni, hogy aggodalomra semmi oka, ezt annál is inkább teszem, mert mielőtt konkrétan válaszolnék kérdésére, szeretném egy ici-picit körbejárni ezt a számomra oly kedves témát.

Úgy gondolom, a mese az emberiség közös kultúrkincse, az emberiség ősi, kollektív tudásának, emlékezetének egyik legértékesebb része.

forrás: kronika.hu

És ahogy minden ember, biológiailag végig éli az emberi faj kialakulásának állomásait az egysejtűtől kezdve az újszülöttig, a kész emberig, a gondolkodásunk is hasonló utat jár be a felnőtt korunkig.

Így természetes az, hogy a kisgyerek gondolkodása megegyezik az ősi mesék, legendák, mítoszok világának számtalan jellemzőjével. De nemcsak gondolkodási módjukhoz áll igen közel a mese, hanem ezen túl érzelmi hullámzásaik elsimításában, képalkotó képességük kialakulásában, fantáziájuk fejlődésében, kínzó problémái megoldásában is jó társuk és jó tanítójuk, minden műfaj közül, leginkább a mese lehetne.

Mert az ő nyelvükön „beszél”. Nem szavakkal elsősorban, hanem amit a szavak között és mögött képes közvetíteni a gyereknek, amit a gyerek –ellentétben a felnőttek többségével – pontosan meg is ért. Ehhez azonban igazi mesék (klasszikus és népmesék) hallgatására és nem nézésére van szüksége a gyereknek.

Néhány példa a gyermeki gondolkodás és a mese között:

A gyerek nemcsak hiszi, hanem éli is a csodát

A gyerek gondolkodását az érzelmei, vagyis a vágyai, félelmei, szándékai vezérlik, nem tudja, nem érzi a lehetséges és a lehetetlen közötti különbséget, azt hiszi, elég a dolgokat akarni, és akkor azok megtörténnek. Mindent lehet és ellehet varázsolni.  Ha el szeretne tüntetni valakit a környezetéből, elég, ha lehunyja a szemét, ha ő nem akarja látni a másikat és nem látja, akkor az nincs is. Ez számára ilyen egyszerű.

A külső és belső világ viszonya

forrás: beszedjavito.hu

A gyerek számára a külső világ (a valóság) és a belső világa (álmok, vágyak, fantáziaképek) közötti különbségek összemosódnak, átjárhatóak, nem képes még közöttük különbséget tenni. „Ki is vagyok én?”-  kérdezi megriadva a kislánya. Kádár Annamária nagyszerű Mesepszichológia c. könyvében írja le ugyanezt, a gyerekkor elején teljesen normálisnak mondható jelenséget. Az óvodában az óvónők eljátszottak egy mesét a gyerekekkel közösen. Az egyik óvónő, aki a Tündér szerepét játszotta, megkérte a saját kislányát, aki történetesen abba az óvodába járt, hogy „Viola, légy szíves nyisd ki ezt a dobozt!” Mire a kislány, a saját gyermeke, döbbenten megkérdezte tőle: „Tündér, te honnan tudod az én nevem?”  

A képzelet, mint magyarázó elv

A gyerekek a képzeletükkel egészítik ki és magyarázzák a számukra racionálisan nem érthető világot.

Lovasberénytől Budapestig figyelte egy nyári este, 3 éves kis barátom, a kocsi ablakából a Holdat, majd megállapította, hogy ő tetszik a Holdnak, hiszen a Hold az elindulásunktól hazáig elkísérte és nézte őt az ablakon keresztül.

A mesék pontosan tükrözik mindazt, amit a gyerekek gondolnak a világról, azt a képet, amelyet a környezetükről alkotnak, (hiszen tündérek, óriások és gonosz banyák közt élnek ők is, ha úgy akarják). Ráismerhetnek saját magyarázó elveikre, amelyekkel a számukra más módon felfoghatatlan világ működését maguk számára érthetővé teszik. (Irigylésre méltó, nem?)

És ráadásul ugyanúgy téren és időn kívül élnek, mint a mesék hősei

forrás: ovisvilag.blog.hu

Ahogy a mese hősök számára nem léteznek idői és téri korlátok, ellentmondások, valószínűtlenségek, ugyanúgy a kisgyermek is oszthatatlan térben és időben él, csak az itt és a most fogalmát ismeri valójában.  „Most már holnap van, mert aludtam” –mondta a barátnőm unokája, akinek a délutáni alvás előtt nem sokkal megígérték, hogy holnap elmennek a parkba.

Még hosszan idézhetnék példákat, de talán ennyiből is elhiszi nekem, hogy az, hogy a Maguk gyermeke a mesékben érzi jól magát, arra utal, hogy a kislánynak egészséges a lelke, korának megfelelő a gondolkodási módja, szép, színes fantáziája, képzelőereje van. Értelmileg valószínűleg érettebb a koránál. Érzelmeit bátran megéli, mert meleg, elfogadó családban él, ahol természetes, hogy szüleit is bevonja ezekbe a játékokba, hiszen hogy maradhatnának pont ők ki a jóból.

Azt vallom, minél inkább megadatik egy gyereknek, hogy az „utolsó cseppig” kiélhesse fejlődési szakaszainak minden összetevőjét, annál kisebb a valószínűsége, hogy „beleragad” egy-egy fejlődési szakaszba, sőt! Annál érettebben lép át a következő fázisba.

forrás: derecske.hu

Engem jobban aggaszt, ha a felnőttek nem merik megélni a néha-néha még feltörő gyerekkori érzelmeiket, nem merik néha vállalni a gyerekkor színes, játékos, fantáziával teli gondolkodásmódját is, bizonyos helyzetekben.

 Szerencsére, a művészek, főleg az írók, legalábbis munkáikban, igen.

Reméljük együtt, hogy a Maga kislánya soha nem fogja teljesen kinőni ezeket a „gyermekbetegségeket”, de feltételezve, hogy a későbbiekben is túl sokat megőriz belőlük, akkor, a „legrosszabb esetben”, híres író lesz belőle.

További sok jó játszódást kívánok az egész Családnak:

                                                                                               M.ZS.

 * * * * *

 Kedves Mindnyájuknak pedig sok-sok mesés órát.

Túlélni az öregséget II.

„Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha jő a nap”

                 (Dylan Thomas)

 

 Több mint egy hónapja ígértem a folytatást, hogy az öregség testi túlélése után susmusolok majd az öregség békés lelki túlélésének esetleges lehetőségeiről.

Több alkalommal rugaszkodtam neki az írásnak, de az első mondatok után mindig elszégyelltem magam. Rájöttem ugyanis, hogy azok az életminőség javító receptek, amiket javasolni tudnék, olyanok, hogy megfogadásukhoz mindig szükségeltetik vagy egy kis egészség vagy egy kis pénz vagy emberi kapcsolatok.  A legelesettebbek pedig, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy életük minőségének javuljon, pont ezeknek vannak híján. Cinizmusnak éreztem velük szemben, hogy a szép és vidám öregségről papoljak.

Ugyanakkor évek óta foglalkoztat, hogy mindazok –és ők is nagyon sokan vannak - akik a fentiek (egészség, pénz, kapcsolatok) birtokában vannak, még ha korlátozottan is, így akár élvezhetnék is nyugdíjas éveiket, legtöbbször ők is megkeseredettek, rosszkedvűek, sajgó szívvel emlegetik fiatalabb éveik –sokszor persze csak utólag – oly boldognak vélt napjait.

forrás: eskuvom.hu

Holott a múlt az, ami elmúlt. Nem egyik pillanatról a másikra, úgy 40 és 60 éves korunk között, apránként. Hiszem, hogy sokkal könnyebb lenne öreg napjaink elviselése, ha ezekben az években kezdenénk el gondolkodni, hogy milyen is lesz majd a lesz, és mit szeretnénk vele kezdeni.

A két nagy csapás, tapasztalataim szerint, ami 60 körül éri az embert, a gyerekeink önállósodása és a mindennapi munka megszűnése. Sem a gyerekeknek, sem a társadalomnak nincs ránk szüksége, feleslegesek lettünk.   Bizony, ez nem egy különösebben nagy örömre okot adó érzés.

De mi lenne, ha más szemszögből néznék a dolgokat? Hogy mi tulajdonképpen nem feleslegesek vagyunk, hanem mint fiatal korunkban, ismét szabadok. 

Megtettük kötelességünket a gyerekeink iránt, hiszen kitaníttattuk, felneveltük őket derék, becsületes emberré, vagyis alkalmassá tettük őket a következő generáció felnevelésére. Megtettük kötelességünket a szüleink iránt, segítettük őket, amikor már ők szorultak ránk, éreztettük velük szeretetünket, tisztességgel eltemettük őket. Sok-sokévi munkánkkal megtettük kötelességünket a társadalom, a haza iránt. 

forrás: pozitivnap.hu

A jól elvégzett munka felett érzett megelégedettséggel élvezzük hát a szabadságot, hogy a saját életünket élhetjük és igyekezzünk értelmesen, a magunk és mások örömére kihasználni az időnket. Hiszen annyi mindenre nem értünk rá, annyi mindent nem tehettünk meg sok-sok éven át, mert a feladataink nem engedték.

Elhallgatom a sok nyugdíjast, amikor panaszkodik, hogy nem tud éjszaka aludni. A párbeszéd a továbbiakban mindig így alakul: 
–  Miért nem olvas ilyenkor, vagy néz Tv-t, esetleg beszélgethetne a szintén nem alvó társával –
–   Hogy tehetném? Inkább forgolódom, erőltetem az alvást, hogy reggel föl tudjak kelni időben  –
–  Milyen időben? Reggel nem alhat addig, ameddig akar? –

Ilyenkor mindig kiderül aztán, hogy valami rossz beidegződésből: reggel „időben fel kell kelni”, mert ez a rend, és különben is mit szólnának hozzá mások, a beszélgető társaim soha nem gondoltak még arra, hogy nekünk már szabad és lehet akkor aludni és akkor rádiózni, olvasni, Tv-zni, amikor éppen úgy tetszik. És ez nemcsak az alvásra vonatkozik.

forrás: erdon.ro

Érdemes lenne újra tervezni hétköz- és vasárnapjainkat, ünnepeinket. Ha eddig nem volt időnk és energiánk szépen teríteni, de mindig szerettünk volna, most itt az ideje, hogy elővegyük a szép abroszt és szalvétát, a gyertyát, kitenni a lekvárt kistálkába kettőnk kedvéért is, sőt, ha egyedül vagyunk, a magunk kedvéért is. 

Újra „szabályozni” a nagy családi ünnepek rendjét, kinek mi a feladata ilyenkor, tisztázni a családos gyerekekkel, hogy mit várnak el tőlünk az unokák gondozása terén, és merjünk csak annyit vállalni, amennyi nekünk is örömet jelent. Hiszen vannak közülünk, akik évek óta erre vártak, hogy az unokákkal töltsék napjaikat, de nem biztos, hogy mindenki családi, állandó bébiszitterségről álmodozott a nyugdíjas éveire várva. 

Járhatunk könyvtárba, ha városban élünk, mindenféle tárlat megnyitására. Ez remek alkalom, hogy fölvehessük a legutóbb túrt alakalmi ruhánkat, mindenféle, az eddig a nevét sem hallott művészeti ág megismerésére, találkozásokra, ismerkedésre.

forrás: akosjoga.hu

A komolyzene kedvelőinek ott vannak a majdnem mindig ingyenes, templomi koncertek. De annak is érdemes elmenni, aki eddig nem érdeklődött az ilyen féle zene iránt, csak úgy, kíváncsiságból. Hogy megtudja végre, mi is az, ami annyi embert vonz. Lehet, hogy nem is fogja majd magát rosszul érezni, sőt megszereti a koncerteket. É s higgyék el, nem bűn, egy-egy kiállítás vagy hangverseny után beülni valahova, meginni egy kávét vagy egy pohár sört. Tudom, hogy minden fillér számít, és otthon ez fele annyiba kerül. De nem érdemeljük meg, hogy egyszer-egyszer, annyi családi ebéd, vendégség megszervezése után  – egy csomag cigaretta áráért –minket is kiszolgáljanak?

Visszatérve pár mondat erejéig a templomokra, majd minden templomnak van kórusa, ahová felekezeti hovatartozás, különösebb zenei előképzettség nélkül várják az énekelni szeretőket. Ismét közösségbe lehetünk és a közös éneklés boldogsághormonokat szabadít fel az emberben.

A társasági élet is újra szerepet játszhat mindennapjainkban, ha van rá igényünk. Nem a pazarló traktákra gondolok, nem az egymás lekörözésére a vendéglátásban. Most van itt az ideje, hogy fiatalságunkra gondoljunk, a megunhatatlan sült krumplis, pogácsás, forralt boros vacsorákra, ahol az együttlét, a jóízű beszélgetés a sok nevetés a lényeg. (Semmi politika, kevés panaszkodás és a betegségeinkről is csak érintőlegesen essék szó - lehetőleg.)

forrás: dombegyhaz.hu

Tanulni sosem késő. Ha fiatal korukban érdeklődtek a lengyel nyelv, vagy esetleg a teknősbékák szerelmi élete után, de sosem volt lehetőségük egyik témával sem foglalkozni, hát vágjanak neki most! Ne hallgassanak az ellendrukkerek zümmögő kórusára, a tanulás már maga is öröm, a tudásról nem is beszélve. Vagy arról, hogy a tankönyv sem drágább és használ is annyit egyre meszesebb agyereinknek, mint a Cavinton. 

A végére hagytam a magunkra maradás szomorúsága elleni „csillapító szer”-t, hiszen ebben az életkorban erre is fel kell készülni. 

Saját és mások tapasztalataira alapozva mondom, hogy nem ismerek a léleknek jobb gyógyítóját, a magányosság, a bánatunk elviselésének hatékonyabb segítőjét, mint a másokért, az elesettekért végzett önkéntes munkát. Végtelen sok lehetőség van rá, a gyermekotthonokban való mesefelolvasásától, a hajléktalanok zsíros kenyerének kenésén keresztül a haldoklók mellett végzett kórházi munkáig. Aki valóban többet szeretne tenni embertársai és a maga megsegítésére, mint otthon sajnálkozni rajtuk és magán, az, meg fogja találni a lehetőségeket. De mind az egyházak, mind a karitatív civil szervezetek is tudnak munkát adni bárkinek. Olyat, aminek elvégzésére képesnek érzi magát.  

Az ilyen munka eltereli gondolatainkat a magunk bajáról, az új környezetben, új emberekkel találkozva kevesebb dolog van körülöttünk, ami felidézné a fájdalmat okozó emlékeket, megtanít becsülni a magunk – az övékhez képest még mindig szerencsésnek mondható életét, újra hasznosnak érezhetjük magunkat, érezhetjük az önmagunkat adás különös örömét és átélhetjük, hogy nemcsak hogy nem vagyunk fölöslegesek, hanem szükség van ránk.